London polgármestert választ, méghozzá ma. A város történetében ez a harmadik Mayor of London és London Assembly választás. Potenciálisan körülbelül 5,5 millió választopolgár járul az urnákhoz, hogy megválassza az Európai Unió legnagyobb településének legfelsőbb irányító testületét, és annak vezetőjét, mely közel magyarországnyi, egész pontosan közvetlenül hét és fél millió, közvetve tizennégy millió ember életét határozza meg az elkövetkezendő négy évben. London polgármestere évente 11 milliárd fontos (kb. 3,5 billió forintos) költségvetéssel rendelkezik, és felelőssége elsősorban a stratégiai tervezés, illetve a londoni infrastruktúra (pl. tömegközlekedés) mindennapi működtetése. A London Assembly egy 25 fős választott testület, mely felügyeli a polgármester tevékenységét.

Ez a post nem lesz annyira se informatív, mint a korábbiak, és bár ennek a legfőbb oka az, hogy - be kell valljam - nem követtem túlzottan a kampányt, mentségemül szolgáljon, hogy a téma maga sem túl akadémikus - ahhoz, hogy az ember igazán képben legyen, jóval többet kell itt élni, mint tíz hónapot, hogy a rengeteg cikk, híradás, elemzés, tévévita, kampányesemény kontextusba kerüljön és valódi értelmet nyerjen. Viszont a felületességnek megvan az az előnye, hogy az átlagos, egyszeri, nem túl művelt és tájékozott választó szemével nézhetem az eseményeket. Nem volt erőm az elmúlt pár hétben minden nap megvenni legalább két vezető napilapot, hogy velősebb elemzéseket és publicisztikákat olvassak, végigrágni magam a fontosabb jelöltek önéletrajzán a Wikipédián, és publikációikon szerte az interneten. Ha szembejött valami - volt egy érdekes cikk a jelöltekről vagy a választásról valamelyik ingyenes bulvárújságban, amiket reggelente olvasok a vonaton, ha belefutottam egy tévévitába véletlenül, ha kampányanyagokat dobtak a postaládámba - akkor azt elolvastam illetve megnéztem, de semmi több.

Számomra a történet nem itt kezdődik, hanem tavaly ősszel, amikor olvastam egy cikket az Indexen Boris Johnsonról, a konzervatív jelöltről. Azonnal beleszerettem az excentrikus bohémbe, az "úri hülyegyerekbe", ahogy Király András aposztrofálta a cikkében. Borzasztó lelkes voltam, hogy végre egy jó arc a politikában, akinek van humora, egyénisége, biciklivel jár munkába nem kampányidőszakban is, és rettentően irigyeltem is Londont, amiért ilyen jelölttel áldotta meg a sors. Ha nekünk is Borisaink lennének Gy. Németh Erzsébetek és Demszky Gáborok helyett, akkor otthon is lenne kire nyugodt szívvel, mi több, lelkesedéssel szavazni - gondoltam. Továbbá, hogy de jó lenne ha én is választhatnék itt polgármestert. Hál' istennek pár héttel később megkaptam a választói regisztrációs papírt, amit postafordultával küldtem vissza kitöltve, és pár napja meg is kaptam a választásra jogosító dokumentumaim - a vágyam teljesült (annyi kellett hozzá, hogy az Európai Unió polgára vagyok, és van állandó lakcímem Londonban).

Persze ahogy az Index cikkből is kiderül, Boris személyisége a jelenlegi megmérettetés szempontjából talán inkább átok számára mint áldás. Boris egy showman, egy fenegyerek, egy bohóc, egy vicc, senki nem veheti őt komolyan. A legtöbb energiája egy komoly és felelős politikus imidzsének a felépítésére megy el, illetve a személyét és múltját érő folyamatos támadások kivédésére. Mindez azt eredményezte, hogy ez a választás sokkal inkább személyek, személyiségek, mint programok, policyk versenyévé vált - a két legesélyesebb jelölt, Crazy Boris és Red Ken ütközetévé. A kampányok finisében már nem is nagyon szóltak másról a témával foglalkozó cikkek, minthogy ez így nincs jól, és mindez megfosztja a londoniakat annak lehetőségétől, hogy sorsukat érintő felelős döntést hozhassanak, mert választásuk az "akarunk-e egy ilyen jópofa figurát városunk élére" döntéssé redukálódik. Ahogy a 25 éves irodai alkalmazott Kate Egglestone írja a mai The London Paper-beli "publicisztikájában" (tegyük hozzá, hogy ez körülbelül olyan súlyú írás, mint az otthoni Metró újságban egy olvasói levél): "voting on the premise that you think Boris would be hilarious as Mayor". Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy Ken Livingstone egész oldalas választási hirdetése valahogy úgy szól, hogy "don't vote for a joke, vote for london". Vagy, hogy a Munkáspárt megtiltotta politikusainak (és súlyos pénzbüntetéssel szankciónálja), hogy Boris Johnsont csak Borisként emlegessék, hozzájárulva ezzel a legnagyobb ellenfél karizmájának építéséhez. Érthető, hisz nem a politikai marketinges álma-e, amikor termékét egyszerűen keresztnevén emlegetik a közbeszédben, újságokban, híradásokban, vitákban stb.? Képzeljük csak el: a Gábor, vagy az Erzsi, vagy a Pisti.

Mielőtt belemennénk abba, hogy kik a jelöltek, nézzük először a választás menetét! Arról, hogy mi a Greater London Authority, ki a Mayor of London, és mi a London Assembly szerepe, már említést tettem egy korábbi postban. Ezen a választáson Greater Londont 14 választokerületre osztják, és mindegyikben London Assembly jelöltek sorát állítják. A választopolgár a szavazófülkébe menet három darab szavazólapot kap: egy citromsárgát, egy rózsaszínt és egy barackszínűt (sooo gay).

A rózsaszín szavazólapon szavazhat polgármesterjelöltre - mindegyik jelölt mellett két rublika található. Az első a first choice, a második értelemszerűen a second choice. A rendszer kitűnő hatékonysággal spórolja meg a második fordulót, annak elvi előnyeinek megtartásával. A szavazatok összeszámlálásakor első lépésben csak a first choice szavazatok játszanak, és ha ezekből bármelyik jelölt begyűjti az összes szavazat legalább 50%-át, nyer. Amennyiben nem (és ezen a választáson várhatóan nem, mint ahogy az eddigi kettőn sem történt meg ez soha), úgy összeszámolják a second choice szavazatokat is, hozzáadják a first choice szavazatokhoz, de itt már csak az első körben első két helyen végzett jelölt játszik. A mostani választásokon nagyon szoros verseny várható Ken Livingstone és Boris Johnson közt, és mivel egyiküknek sincs esélye első körben 50%-ot elérni, így a second choice szavazatok nagyon fontosak számukra. Főleg a harmadik legnépszerűbb jelölt, a várhatóan kb. 10%-os Liberális Demokrata Brian Paddick választóinak másodpreferenciái, melyeket Paddick odadobott koncnak a két favoritnak azzal, hogy nem javasolt senkit támogatói számára. Márpedig 10% eldöntheti a választást. (Friss közvéleménykutatási adatok például itt találhatók.)
A citromsárga szavazólapon a választókerület London Assembly jelöltjeire lehet szavazni. Itt a nyertes mindent visz elve érvényesül, és íly módon értelemszerűen 14 mandátum sorsa dől el a testületben. A fennmaradó 11 helyet az arányos képviselet elvét érvényesítő listás szavazással töltik fel - ezekre a pártlistákra lehet a barackszínű szavazólapon szavazni. A listás mandátumoknál létezik egy 5%-os bekerülési küszöb, tehát az 5%-nál alacsonyabb eredményt elért pártokra leadott szavaztok elvesznek.

De nézzük akkor a jelölteket, mert hát természetesen ez a legizgalmasabb része az egésznek. Ha valaki azt gondolná, hogy a polgári demokrácia bölcsőjének számító, sok évszázados parlamentáris hagyománnyal rendelkező Anglia a modern, felvilágosult polgári eszme megtestesülése, maga a polgári eszmény és idill, ahol felnőtt és felelős polgárok döntenek megfontoltan, kizárólag racionális szempontok mentén saját és közösségük sorsáról, annak azt hiszem csalódnia kell. Legalábbis ha igaznak tételezzük azt az állítást, hogy a politika nem más mint a választói igények reflexiója (mégpedig jellemzően ezen igények alantasabbik szeletének), avagy, hogy minden társadalomnak olyan politikusai és olyan politikája van, amilyet igényel, kvázi megérdemel. Márpedig én ebben mélyen hiszek. Na persze a helyzet messze-messze nem olyan rossz mint például otthon (sőt, simán lehet, hogy ez a legtöbb amit egy humán közösségből elméletileg ki lehet hozni, a mindenféle kulturális és biológiai determinációk szűkreszabott keretei közt), de ettől függetlenül sok vidám percet köszönhetek a postaládámba bedobott The Candidates című kiadványnak, amelynek átböngészése során kénytelen voltam megállapítani, hogy a tíz polgármesterjelölt többsége félnótás, lunatic.

Itt van rögtön a BNP, a British National Party jelöltje, Richard Barnbrook. Mottója a következő: "Because it's not racist to oppose mass immigration and political correctness - it's commonsense". Már ebből is látszik, hogy London gondjainak rákfenéjét a bevándorlásban látja megtalálni, így az ellen, illetve egész pontosan annak illegális formája ellen intéz éles kirohanást. "Ami elég az elég!" - csap az asztalra. Manifesztójában az is körvonalazódik továbbá, hogy kiknek a szavazataira apellál elsősorban - ingyenes tömegközlekedést ígér minden nyugdíjasnak. Kiemelt programpontjai a következők: lakáshozjutás először a briteknek ("egyszerűen így fair"), a bevándorlás megállítása, jobb egészségügyi ellátás, zéró tolerancia mint a bűnözés kihívásaira adott válasz, brit munkahelyek a briteknek, a congestion charge, a dugódíj (ez a belvárosba autóval történő behajtáskor megfizetendő díj) eltörlése, alacsonyabb helyi adók, magasabb színvonalú oktatás. Szerepel mág a kiadványában egy-egy idézet három választójától, akik közül az egyik (Ken Seager építőmunkás) azt hangsúlyozza, hogy ő büszke hazájára és annak örökségére, és szerinte a St George's Day és egyéb keresztény ünnepek, mint a St Patrick's Day ünneplésére nagyobb hangsúlyt kéne fektetni, mint olyan ünnepekére mint a Ramadan vagy az Eid.

Őt követi a The Left List jelöltje, Lindsey German. Mivel a logójukban szerepel a vörös csillag, ezért azt hiszem ők vállaltan a kommunista párt ebben az országban. Ms. German szerint a problémák gyökere a magántőke ámokfutása Londonban. Ahogy fogalmaz, London az ingatlanfejlesztő társaságok, a pénzügyi vállalatok és a gazdagok játszóterévé vált. Ők a felelősek minden bajért, a túlzsúfolt tömegközlekedéstől kezdve a szegénységen, a megélhetési gondokon keresztül a fiatalkori bűnözésig és a drogokig bezárólag. "I want to stop the transformation of our city into London PLC." (Nekem ez egy kicsit rímel a Magyarország Részvénytársaság szlogenre, bár azzal egy másik oldalon operáltak otthon...) Lindsey German szocialistának, pacifistának és antirasszistának vallja magát, és egyébként egyik vezető figurája háborúellenes, női emancipációs és antirasszista mozgalmaknak. Úgy véli, Londonnak határozottabban kell kiállnia a szakszervezetek mellett, és nagyobb hangsúlyt kell fektetnie az antirasszizmusra (én mondjuk elképzelni sem tudom, hogy ezt Ken Livingstone-nál lehetne még erőteljesebben csinálni, és bevallom őszintén, bízom benne, hogy nem is lesz módom megtapasztalni). German főbb programpontjai a következők: egy "sürgősségi" tanácsi lakásépítesi program, a tömegközlekedés fejlesztése, az árak csökkentése, mindez az autóhasználat visszaszorítása érdekében, iraki és afganisztáni csapatkivonás, minőségi és ingyenes helyi iskolák, a kórházbezárások, és az egészségügyi intézmények privatizálásának megállítása, magasabb adók a gazdagoknak, a nagyvállalatok korlátozása abban, hogy "profitérdekeiket a bolygó érdekei elé helyezzék", illetve NEM a harmadik kifutópályára Heathrow-n, a 2012-es olimpiai játékok pénzügyi támogatásának felfüggesztése, 35 órás munkahét, minimális 7,2 fontos órabér, esélyegyenlőség.

Gerard Batten a UK Independence Party jelöltje, és a "justice & common sense for London" szlogennel kampányol. Egyébként London Európa Parlamenti képviselője. Ez csak azért érdekes, mert három kiemelt programpontja közül kettő a "NEM a Lisszaboni Szerződésre" és a "NEM az Európai Unióra". A harmadik egyébként a "NEM a tömeges bevándorlásra", amely tömeges bevándorlás újabban leginkább a kelet-európából érkező, és az uniós csatlakozásnak köszönhetően megindult migráció szinonímája itt. Ezen kívül három területre fókuszál, melyekhez mind rendel egy-egy frappáns szlogent is. Törvény és rend, avagy megbüntetjük a bűnösöket, megvédjük az ártatlanokat - oly módon, hogy több rendőr lesz az utcákon, és a rendőrségnek csak egy célja lesz, a bűnözés csökkentése. Közlekedés, avagy gazdaságosan és hatékonyan mozgásba hozni Londont - nem máshogy, mint a dugódíj eltörlésével, a közlekedést és parkolást sújtó mindenféle korlátozások minimumra szorításával, és a tömegközlekedés díjainak csökkentésével. Az adóterhek csökkentése, avagy a londoniak kapjanak értéket a pénzükért - mégpedig azáltal, hogy csökkenteni kell az olimpiára szánt összegeket, illetve nem kapnak pénzt a spanok és cégeik.

Az egyik kedvencem a The Christian Choice színeiben induló Alan "The leader is the one who serves - (Lukács 22:26)" Craig. Öt nagy pontba rendezi programját - olyanokba mint a házasság szentsége, az elesettek, meg nem születettek és idősek gondjai, az inner-londoni szegénység és a City-beli jólét kontrasztja, a korrupció, de másodikként ebben a listában a 2012-re elkészülő West Ham-i mecset, várhatóan Európa legnagyobb mecsete építésének leállítása áll (MegaMosqueNoThanks.com). Tulajdonképpen több nem is derül ki programjáról, viszont a linkelt oldalt mindenképpen érdemes megnézni.

Legalább ennyire ütős a dizájnszemüveges Matt O'Connor, a The English Democrats embere. Jelszava: Putting England first! Itt az England-et szó szerint kell érteni, ez a párt markáns Anglia politikát folytat (és semmi mást). Ezzel a névvel számomra mindenképpen hiteles! Matt nem szöszmötöl problémák, kihívások és azokra adandó válaszok felsorolásával, belecsap a lecsóba rögtön, és élesen rávilágít minden rossz forrására: a skótokra. "London money makes Scotland's world go round!", és ezt alá is támasztja számokkal. "I'm proud to be a Londoner. Proud to stand for integration, not segregation. Proud to celebrate our heroes like Lord Nelson, not just Nelson Mandela. Proud to campaign for a national holiday on 23rd April, St George’s Day." Azt mondja továbbá, hogy egy választás van: a skótok irányította kormány vagy ő. Ő, aki még emlékszik egy hazára mely a demokráciát, a Magna Cartát és az angol nyelvet adta a világnak. És a skótok irányította kormány, amely nem akarja, hogy erre mások is emlékezzenek, ezért százezret költ évente olyan ünnepekre mint a St Patrick's Day, míg a St George's Day-t csak egy ócska Brian élete vetítéssel tudja le a Trafalgar Square-en.

Itt van még Winston Mckenzie független jelölt, de róla tulajdonképpen semmit nem tudni, mert nem kért magának helyet sem a The Candidates című kiadványban, sem annak a www.londonelects.org.uk-n található online kiadásán. MySpace oldalán kiderül, hogy régen amatőr boxoló volt, majd a helyi politikában találta meg a helyét, egész pontosan észak Croydonban. Ő az egyetlen szinesbőrű jelölt egyébként.

Sian Berry Zöldpárti jelöltnek nemcsak a neve nagyon szép (az A betűn van egy kalap, de most nincs időm ezt itt reprodukálni), de ő maga is feltűnően helyes. Siant ha nem muszáj, nem sorolnám a holdkórosok közé, egyszerűen csak egy klasszikus zöldpárti programot képvisel, olyat amilyet ugyanígy megtalálhatunk Németországban, Franciaországban, vagy akárhol Nyugat-Európában. És mint ilyen, természetesen inkább lefty. Nem mulasztja el ő sem felhívni a figyelmet a City gazdagsága és a többi londoni mindennapos megélhetési gondjai közt feszülő erős ellentétre. Arra, hogy London a világ második legdrágább városa (allítólag, és állítólag Oslo az első), viszont rengetegen élnek szegénységben. Persze a baloldali közhelyek közé zöldek is vegyülnek, így a programban feltűnnek olyan kifejezések mint pl. carbon footprint, ami Londonban túl nagy. Pontjai sok helyen összecsengenek a kommunistákéival - a minimálbér, a tömegközlekedés visszaállamosítása, illetve díjainak csökkentése, a repterek bővítésének ellenzése, a lakhatási (housing) gondok hangsúlyozása stb. Kifejezetten zöld indíttatású javaslatai közé tartozik az ingyenes szigetelés minden londoni otthonban, a napenergia hasznosítása minimum százezer lakásban 2015-re, avagy a Thames Gateway útépítési terveivel szemben az erre szánt összegek tömegközlekedésre való fordítása.

Már az eddigiekből is körvonalazódtak London aktuálisan legégetőbb problémái, illetve a választás forró témái: a housing, a crime, a public transportation, a congestion charge, a 2012-es olimpia, az adók, a bevándorlás, no és van némi polémia a különböző ünnepek kapcsán is persze. Ha egy londoni esetleg mégsem akarna az alapján dönteni, hogy mennyire jófej Boris, akkor ebben a kissé kaotikus közhelylabirintusban segít eligazodni a nagyszerű www.votematch.co.uk egy 25 kérdésből álló kérdőivvel, mely kérdéseivel nagyjából az előbb felsorolt (és persze egyéb más) problémákra fókuszál, és amely kérdéseket a jelöltek is megválaszolták referenciaképp. Ha kitöltjük a tesztet, a rendszer összeveti válaszainkat a jelöltek válaszaival, és kiad egy sorrendet, hogy nézeteink, elképzeléseink mely jelöltekéihez állnak a legközelebb. Néha egészen megdöbbentő eredmények is születhetnek, például a hozzám legközelebb álló jelölt Matt O'Connor, pedig isten látja lelkem, semmi bajom a skótokkal.

Visszatérve a jelöltekre, kihagytam a felsorolásból a konzervatív jelölt Boris Johnson-t, a munkáspárti Ken Livingstone-t, és a liberális demokrata Brian Paddick-et. Tulajdonképpen eddigi munkássága alapján Boris is nyugodtan gyarapíthatná a félnótások táborát, de mint említettem, a választás alkalmából egy eminens diák igyekezetével (és görcsösségével) próbálta bizonyítani, hogy ő komoly jelölt. Én úgy vettem észre, hogy ebből egy-két lózung mantraszerű súlykolása sült ki végül, ami elég hülyén néz ki ha emellé odatesszük azt a fejet. Boris a kisvállalkozások támogatására koncentrál, a value for money című közhelyre (amely kontextusfüggetlenül percenként kétszer hagyja el a száját), illetve, ha lehet, még többet beszél az erőszakos bűncselekmények visszaszorításáról, a megerősített járőrözésről, a weapon scannerekkel felszerelt rendőrökről.

Pár napja véletlenül odakapcsoltam a BBC-n egy tévévitára, ahol Paddick, Livingstone és Johnson fejtették ki elképzeléseiket, vitáztak azokról egymással egy moderátor segítségével, illetve válaszoltak a közönség kérdéseire, merthogy közönség is volt. Egyébként nagyon érdekes egy ilyen tévévita, mert az általam otthon megszokott közönségmentes, patikamérlegen kiméricskélt, gyakorlatilag tökéletesen kiherélt tévévitákhoz képest itt élő, parázs disputának voltam tanúja, egymás szavába vágással, kiabálással, sőt egymás bekussoltatásával ("shut up and let others speak too" - mondta Johnson Paddicknek vagy Paddick Johnsonnak, sajnos nem láttam pontosan, mert olyan gyorsan történt). Itt a volt rendőrtiszt Paddick határozottan egy olyan paprikajancsinak tűnt, akinek semmiféle eredeti gondolata nincs, viszont kínosan ügyel, hogy ki ne essen abból a pózból, hogy bármit is mond a két nagy jelölt, ő mechanikusan ellentmondjon. Illetve amikor csak lehet, parádézzon azzal a húzásával, hogy választóit nem bíztatja egyik nagy jelölt second choice támogatására sem. Boris, ahogy írtam már, görcsös volt, és megnyilvánulásai kimerültek a value for money ismételgetésével, legalábbis amikor épp nem mentegetőzéssel volt elfoglalva valamelyik, múltja vélt sötét foltjának orra alá dörgölése kapcsán. Ez utóbbiak voltak legjobb pillanatai, mert amúgy csak egy felszínes buzgómócsing benyomását keltette. Hozzájuk képest Livingstone (ő látható a képen) összeszedettségről, eleganciáról és nyugodtságról tett tanúbizonyságot. Érvei racionálisak és meggyőzőek voltak, stílusa pedig mindenképpen szimpatikus. Bár programja is több konkrétumot tartalmaz (jellemzően a népszerű housing, crime, transportation, congestion charge témákban), de nyilván az ő helyzete a legegyszerűbb, hiszen nyolc éve vezeti Londont, így policyjai ismertek, eddigi intézkedései, tettei, és London helyzete, önmagukért beszélnek. Az én felé irányuló szimpátiámat fokozza híres kozmopolitizmusa, nyitottsága, amit jól példáz többek közt a londoni meleg közösséggel ápolt kiemelkedően jó viszonya (kampánykörútja során nem mulasztotta el útba ejteni a Soho melegbárjait sem). Ettől függetlenül én biztosan soha nem fogok olyan emberre szavazni, aki szoros kapcsolatokat ápol szakszervezetekkel, pláne azokkal, melyek tagjai felháborítóan magas fizetéseik ellenére aránytalanul sokat sztrájkolnak (gondolok itt elsősorban a közlekedési dolgozókra).

Nos, csak reménykedni tudok benne, hogy sikerült legalább egy halványan körvonalazott benyomást keltenem az olvasóban a londoni polgármesterválasztásról, a témákról, amik meghatározzák a kampányokat, a jelöltekről, a személyiségekről, akikkel kapcsolatban a választóknak valamiféle érzelmi viszonyulást kéne kialakítania. Itt a végén mindenképpen meg kell még említenem, hogy az előző, 2004-es választásokon 37%-os volt a részvétel, azaz 1,9 millió ember szavazott, és hogy ezt viszonylag jó eredménynek tudják itt be. A legmasszívabb kampány viszont amellett folyik, hogy minél többen menjenek el ma szavazni, úgyhogy csak bízni lehet abban, hogy ez a szám most nagyobb lesz. Meglátjuk péntek este - akkora várhatók az eredmények.

Az idő is hogy elszaladt - több érdekességre már csak ezért sem jut időm, mert le kell feküdnöm aludni, hogy holnap korábban felkelhessek, és munka előtt még beugorhassak a Unitarian Church-be leadni a voksom. És hogy kire? Hát természetesen Borisra, hisz he would be hilarious as Mayor!